Rakamaz

Rakamaz tortenelme Hirek, esemenyek Publikaciok Rakamaz  tortenete Rakamazi nemetek 1956 Vendegkonyv, Guestbook Rakamazi képeslapok Snekszer Károly írásai Snekszer Károly írásai 2.  Perényi Márton fotói Városnapi ünnepség 2008 Népirtás Katonai munkaszolgálaton

Népirtás

Népirtás

   Rakamaz Város Önkormányzata 2008. január 26-án megemlékezést tartott a Kálvária-templomban, és a templommal szemben lévõ Hõsi – emlékmûnél a településrõl hatvanhárom éve a donyecki szénmedencébe elhurcoltak emlékére. Az ünnepi beszédet Perényi Károly tartotta.

Népirtás Északkelet-Magyarországon 1944-45-ben

   A Vörös Hadsereg 1944. október 31-én foglalta el Nyíregyházát, és november 2.-án Nyíregyházáról és a környezõ bokortanyákból több mint kétezer embert hurcoltak el. Kegyetlen bosszút álltak, amiért Nyíregyháza lakossága könnyes szemmel felszabadítóként köszöntötte a Nyíregyházát október 26-án visszafoglaló német csapatokat és elvitték a hírét a menekülõk az egész országba a szovjet katonák kegyetlenkedéseirõl. Az elhurcoltak felének szlovák, ruszin és ukrán neve volt. 1944. november 18-a után a vásárosnaményi járásból és Kárpátaljáról 40000 fõt hurcoltak el – a 18-50 év közötti református és római katolikus magyar férfilakosságot és a 18-55 év közötti római katolikus német férfilakosság egészét 5300 fõt. Az elhurcoltak gyûjtõhelye a szolyvai haláltábor volt, ahol a meleg ruhákat és a jó lábbeliket elkobozták. Aki túlélte a fagyhalált és a tífuszt, azt a legnagyobb téli hidegben a Kárpátokon keresztül hajtották (aki kidõlt beleeresztettek egy sorozatot) szambori (ma Ukrajna) és szanoki (ma Lengyelország) elosztó táborokig és onnan a Szovjetunióba. Az elhurcoltak fele tért csak haza testi-lelki nyomorékként itthon meghalni.

1944. december elején elkezdõdött Szatmár megye, Szabolcs megye és Borsod-Abaúj-Zemplén megye deportálandó német és magyar lakosságának az összeírása. Összeírták a német nevû nõket 16-35 éves korig, a német nevû férfiakat 16-45 éves korig. Az összeírtak között voltak azok is, akiknek a házastársuk vagy az anyjuk volt német nevû. Szatmár vármegyébõl a Szovjetunióba 5000 németet vittek el, közülük ezren nem térhettek haza. A kegyetlen bánásmód a hideg és az éhezés itt is megtette a magáét. A mai Szabolcs-Szatmár -Bereg megyéhez tartozó Mérkrõl 300, Vállajról 214 fõt hurcoltak el. Szabocs megyébõl a Dadai Felsõ járás területérõl; a két német település Rakamaz és Vencsellõ vonzáskörzetébõl 931 fõt vittek el az oroszok. A legtöbbet Vencsellõrõl 303 és Rakamazról 242 lelket. Zemplén és Szabolcs megye védtelen lakosságának elhurcolását Tokajból irányították. Már 1944. december elején megkezdte mûködését Tokajban az NKVD-s szovjet tiszti különítmény. A tokaji orosz tisztek azonnal kapcsolatba léptek a kiválasztott települések kommunistáival és már készültek is a listák a begyûjtendõ áldozatokról. A rakamazi németek elsõ számú fõ összeírója Lazarovics nevû 1956. október 30-án öngyilkosságot követett el a feleségével együtt, a rakamaziak nem tudtak róluk és a tartózkodási helyükrõl sem. 1944. december 16-án a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának 7161. sz. határozata elrendelte a német nemzetiségûek elhurcolását a jóvátételi közmunkára : „Mozgósítani és a szovjetunióbeli munkára kell irányítani az összes 17–45 év közötti német férfiakat, a 18–30 év közötti német nõket, akik a Vörös Hadsereg által felszabadított Románia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Csehszlovákia területén tartózkodnak. A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni. Az NKVD-re kell bízni a gyûjtõtáborok megszervezését, a mozgósítottak befogadását, a menetoszlopok kialakítását, útnak indítását és azoknak útközben õrzésének biztosítását. Kötelezni kell Magyarországon Malinovszkij és Tolbuhin elvtársakat, hogy a katonai parancsnokokon keresztül a front parancsnoka nevében rendelkezzenek a németek mozgósításáról, a jelen határozat pontjai értelmében.” A parasztpárti, a szovjeteket kiszolgáló Erdei Ferenc , a debreceni ideiglenes kormány belügyminisztere, 1945. januári elején, egy titkos utasítást küldött ki a járások szolgabíráinak, hogy nyújtsanak segítséget a szovjet erõknek az elhurcolások lebonyolításában. 1945. január 5-én kiadott rendelete „a Magyarország területén tartózkodó német származásúak összeírásáról, munkaszolgálatra való igénybevételük céljából” a magyar nép és a magyarországi németek elárulása volt. Darányi János rakamazi esperes egy kisebb fajta népgyûlést tartott Rakamazon 1945. január elején – nagyon sok egyszerû rakamazi lakos; szlovák, ruszin, ukrán lengyel, és román nevûek nem voltak tisztában a származásúkkal és a nevükkel, közülük többen is németnek képzelték magukat. Az esperes úr mindenkit felvilágosított. 1945. január 25-én csütörtökön a Tokaji-híd építési munkálataihoz már nem vitték el a Rakamaz lakosságát. Éjszaka a hajtók (policok) házról házra járva bekísérték a kiválasztottakat a rakamazi állami iskolába, azzal a hazugsággal, hogy egy egyórás program lesz, és azután mindenki mehet haza. Január 26.-án pénteken nyolc órakor az iskola kapuit rázárták a 700 fõs tömegre, és kidoboltatták, hogy akit összeírtak és még nincs itt annak, kiirtják a családját, és rágyújtják a házát. Január 26.-án az összeszedést és elszállítást egyszerre, de különbözõ módszerekkel hajtották végre a járásunk egész területén a tokaji orosz tisztek, akik pisztollyal a kezükben rendkívüli agresszíven léptek fel a községek vezetõivel szemben. Rakamaz, Timár, Vencsellõ és Kenézlõ községekben sem, a vallást sem a származást csak az életkort nézték. Az orvosi vizsgálatot felületesen csak egy pár egyénen végeztek és így terhes anyákat, súlyos, sõt fertõzõ betegeket is elszállítottak. A rettegés és félelem idõszaka kezdõdött el mindenki attól félt, hogy újabb összeszedések lesznek. Rakamaz község elöljárósága 1945. január 31-én értesítette a Dadai Felsõ járás fõszolga bíráját a német nyelvûek összeírásáról és összeszedésérõl. Fenti számú rendelet alapján tisztelettel jelentem, hogy Rakamaz köz ségbõl elvitt lakosság összeírását a helybe kiszálló orosz katonai parancsnok végezte a községi nyilvántartásból. Tekintet nélkül nevére összeírta a lakosságot, férfiakat 16-tól 45 évig, és a nõket 16 évtõl 35 évig. Az összeírás befejezése után a helybeli szociáldemokrata párt régi tagjait és a rendõrséget a szociáldemokrata párthelységbe gyûlésre hívta össze, ahol minden embernek kiadott egy névjegyzéket‚ hogy a névjegyz éken szereplõ egyéneket szólítsa fel, hogy jelenjenek meg másnap reggel nyolc órakor a községi iskolában ahol gyûlés lesz, és beszédet akar hozzájuk intézni . A lakosság meg is jelent a kitûzött idõben a megjelölt helyen ahol összegyülekezés után az orosz õrség elzárta a kijáratot és ott lett közölve velük, hogy 18-20 napi élelmet és megfelelõ ruhanemût kell utánuk beadni, mert el lesznek szállítva. Ez meg is történt. 3 napi fogva tartás után megkísérelték az elszállítást, de a befogott emberek egy része kitört az iskolából és elszökött. Az elszállítást a község lakossága meg akadályozta és csak úgy tudták végrehajtani, hogy Tokaj községbõl egy század orosz katona vonult ki az elszállítás biztosítására, az elszállítás folyamán riasztó lövéseket adtak le és ennek folyamán egy gyerek meg is sebesült. Az elszállítottakat csak dobolás útján tudtam megállapítani, mert az elvittekrõl névjegyzéket nem kaptam. Rakamaz 1945 évi. január 31-én. Bíró Lajos körjegyzõ A valóságban nem a harmadik nap után szöktek el, hanem már az elsõ este sokaknak sikerült az iskolából kijutni, és a menekülõket biztonságos helyen elrejtették. Rakamaz szovjet parancsnoka személyesen járt el egy szökési ügyben; azt a rakamazi gimnazista lányt kerestette, akivel elõzõ nap németül beszélt és a véres megtorlással való fenyegetés után a lányt kiadták, aki nem kerülhette el a sorsát. A rokonunk Sum Mihály rakamazi malomtulajdonos is az elhurcoltak között volt a régi iskola épületében. A malom kulcskészletébõl sikerült az iskola padlásfeljáró ajtajához kulcsot találni, és sokadmagával a padláson addig elbújni, amíg a menet elment. Egy másik rokonunkat Perger Lászlót a rakamazi Kisgazdapárt elnökét 47 évesen hurcolták el a fiával ifj. Perger Lászlóval együtt, aki akkor 18 éves volt. Az elhurcolásból betegen hazatérõ Perger Lászlót bebörtönözték, a házát államosították, és azonnali elhagyására kényszeríttették. Ezzel az egész család földönfutóvá vált. Nagyon sok német gazda már a front elõl elmenekült 1944. októberében. Ha õket nem is tudták, a szláv görög katolikus cselédeiket mind elhurcolták: Mulik, Popovics, Popik, Roskovics, Suskó nevûeket. Január 29-én hétfõn a lakosság nem akarta elengedni az ártatlan áldozatokat, akikkel együtt sírtak. A Rakamazon történt incidens és a különbözõ megnyilvánulások miatt a Szerencs felé vonuló gyalogmenetet Tokaj után két orosz tiszt követte és lóhátról korbácsolta a lemaradó lányokat, asszonyokat. A szerencsi laktanyából és iskolából is sikerült megszökni lányoknak ahol szovjet katonák õrizték a Rakamaziakat. Innen írták az elhurcoltak a levelüket a rakamazi sorsüldözöttek aláírással, innen írták a könnyel áztatott búcsúzó soraikat. „Azt üzenjük nektek Rakamaz bölcsei, legyetek nyugodtak vissza fogunk jönni, ha nem is mindenki, hogy a hamisságot számon fogjuk kérni.” Amikor hazatértek, visszajöttek egy megváltozott és egyre jobban balra tolódó világba Rakamaz szláv nevû kommunista vezetõi, arra akarták õket kényszeríteni, hogy a MADISZ-ban tartsanak elõadást a szovjet jólétrõl és paradicsomi állapotokról. Az õszintén beszélõket pedig megfenyegették, hogy visszajuttatják õket a Szovjetunióba. Az elhurcolás után a vidékünkön a közigazgatás bénult állapotba került, csak két plébános a tarcali és a tokaji emelte fel a szavát a szerencsi szovjet parancsnoknál: listát kértek az elhurcoltakról, emberséges bánásmódot a foglyoknak és az éhezõknek táplálékot. A szovjetek a timári önkormányzatnak megengedték, hogy a szerencsi laktanyába 100 kg húst, 450 kg lisztet és meleg ruházatot vigyenek be a timári elhurcoltak részére, akik már január 24-e óta foglyok voltak. Õket úgy csapták be, hogy Miskolcra mennek romeltakarításra. A két hõs római katolikus papot a tarcali Szerednyei (Szloboda) János plébánost és Stumpf Mátyás tokaji (német származású, németül jól beszélõ) plébánost a bátor fellépésük miatt vitték kényszermunkára Donyecki-szénmedencébe, a szénbányában lelték halálukat munkavégzés közben. Elhurcolták Rakamaz színe virágát, fiatalságát. A legfiatalabb áldozatok 16 évesek voltak 1945. február 29-én érkeztek meg Ukrajnába a Donyecki medence 1029-es lágerébe. Itt a -30 fokos téli hidegben fûtetlen, tetves és poloskás barakkokban helyezték el õket. A munkahelyük a vizes szénbánya lett. Télen az 5 kilométeres úton vissza a lágerba a vizes ruhájuk csontkeménnyé fagyott. Ha a normát nem teljesítették, büntetést kaptak és csökkenttették a fejadagot is; ami sûrû fekete agyagszerû pelyvás kenyeret és csalán vagy gersli levest jelentett. Rongyokban, lesoványodva a legszörnyûbb megpróbáltatásoknak kitéve dolgoztak. Gyakoriak voltak a balesetek, Steiber Máriának (anyja neve: Smied Mária) a csille összenyomta a fejét (semmiféle orvosi ellátást nem kapott) és csak két év múlva, engedték haza, és itthon Nyíregyházán végezték el a súlyos koponyamûtétet. Olyan ifjú is volt, aki öngyilkosságot követett el. Érdekesség, hogy a Berlint elfoglaló szovjet katonákat nem engedték hazatérni, a rakamaziakkal dolgoztak együtt a szénbányában. 242 fõ Rakamazit hurcoltak el, 85 nõt és 157 férfit. 30 rakamazi idegen földben, jeltelen sírban nyugszik. A rakamazi szülõk a lehetõ legtöbbet megtették az ártatlanul elhurcolt gyermekeikért – még a budapesti szovjet nagykövetséggel is felvették a kapcsolatot. Rakamaz község az elhurcoltakért erkölcsi és politikai felelõsséget vállalva kérte a Külügyminisztériumot, hogy azonnal szállítsák haza a polgárait. A sok táviratra, beadványra, feliratra, kérelemre 1945. szeptember 24-én a következõ rendelet érkezett: „Magyar Külügyminisztérium 146/7-1945. Budapest. 1945. szeptember hó 18. Dr. Tompos Endre alispán úr, Nyíregyháza. Közlöm Alispán Úrral, hogy a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság augusztus 12-én határozott ígéretet tett, hogy valamennyi magyar hadifogoly és polgári letartóztatott rövid idõn belül haza fog bocsáttatni. Egyes csoportok érdekében külön közbenjárásnak nincs helye. A miniszter rendeletére. Dr. Tompos Endre alispán ehhez a következõ sorokat közölte: „A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság ígérete alapján bízvást remélhetjük, hogy fogságban lévõ hozzátartozóinkat, barátainkat és összes még távollevõ magyar testvérünket mielõbb itthon láthatjuk.” Az elhurcoltak itthon maradt nélkülözõ hozzátartozói a 346/1945 M. E. rendelet 3. § alapján jogosultak voltak segélyre, de azt vagy meg sem kapták, vagy nagyon csekély volt. Így Szabolcs megye alispánja1945 június 23-án sürgõs kérelemmel fordult a Népjóléti Miniszterhez a kétségbeesett a gyermekeikkel együtt éhezõ asszonyok érdekében.

A rakamazi szülõk és hozzátartozók ott voltak a szerencsi állomáson 1945. február 2.-án, bár egy férfi lóhátról korbáccsal ütötte õket, hogy ne tudjanak utoljára találkozni a szeretteikkel, mégis eljuttatták a rakamazi lányok az akkor írt búcsúlevelüket:

„A szerencsi pályaudvar indulási oldalán, Könnyes szemmel búcsúzik el a sok magyar leány.

Szomorúak a lányok, könnyes az orcájuk, Mióta fogságba vannak, szennyes a ruhájuk.

Csak még egy csók, egy ölelés talán utoljára, Ez a vonat berobog a sötét éjszakába.

A szerencsi pályaudvar érkezési oldalán, Könnyes szemmel várakozik reám az Édesanyám.

Kisírt szemét kerüli az álom, Vágyódás és keserûség látszik az arcokon.

 Ne sírj anyám én, mint hõs a mennyországba szállok, Engem látsz, ha nézed a sápadt holdvilágot.”

Perger László

Perger Lászlót a rakamazi Kisgazdapárt elnökét 47 évesen hurcolták el a fiával ifj. Perger Lászlóval együtt, aki akkor 18 éves volt. Az elhurcolásból betegen hazatérő Perger Lászlót bebörtönözték, a házát államosították, és azonnali elhagyására kényszeríttették. Ezzel az egész család földönfutóvá vált.

 Fotó: Perényi Márton

Az elhurcoltak levele a szerencsi iskolából 1945. február 1.

Szerencsről írták az elhurcoltak a levelüket a rakamazi sorsüldözöttek aláírással, innen írták a könnyel áztatott búcsúzó soraikat. „Azt üzenjük nektek Rakamaz hősei, legyetek nyugodtak vissza fogunk jönni, ha nem is mindenki, hogy a hamisságot számon tudjuk kérni.” Ezt a kockás papírra írt eredeti levelet 1972-ben Perényi Károlynak (aki néprajzi gyűjtőmunkát végzett Rakamaz községben) adták át a hozzátartozók, hogy őrizze meg az utókornak. Fotó: Perényi Károly