Rakamaz

Rakamaz tortenelme Hirek, esemenyek Publikaciok Rakamaz  tortenete Rakamazi nemetek 1956 Vendegkonyv, Guestbook Rakamazi képeslapok Snekszer Károly írásai Snekszer Károly írásai 2.  Perényi Márton fotói Városnapi ünnepség 2008 Népirtás Katonai munkaszolgálaton

Snekszer Károly: Versek Hazánk Ezeréves Államisága Alkalmából (2000-2002)

Szeresd a verset!

 

Régi népszokás,

Hogy nagy eseményre

Maradandó jelet adunk.

 Ha gyerek születik,

Egy gyümölcsfát ültetünk,

Mire a gyerek fára mászó lesz,

A fa édes gyümölcsöt terem.

 

Mikor valakit ünnepelünk,

Neki ajándékkal kedveskedünk.

Vagy megtanulunk egy szép

Verset, Éneket, Imát.

 

Az ajándékkal bennünket eltölt

az ajándékozás öröme.

Ez az érzés az ünnep emléke.

 

Az ajándék elkopik, elvész,

Az ünnepi érzés is ködbe vész.

De ha az ünnep emlékére

megtanulsz egy verset,

És azzal mondasz

Szülõdnek köszönetet,

Szerettedet versben köszöntöd,

Az ajándékozás örömét

A versben megõrzöd.

 

A vers megmarad,

Vele megõrzöd magad.

Nemcsak rím, szöveg a versed,

A versben, benne van lelked.

 

A vers a lélek zenéje.

A szöveg csak azért kell,

Hogy más is megértse.

 

És ha öreg korodban kérdez

Unoka gyermeked,

Akkor is tudod majd

Régen tanult versed.

S az ajándék örömét ismét megéled.

A vers megõrzi ünnepi érzésed.


Mondd el neki!

(Máté Péter: Lassan elmúlik a lázas ifjuság

 Címû. dal dallamára)

 

Ha majd gyermekedbõl sugárzik a fény,

Ha értelem lesz két kerek szemén,

S vágyik rólad tudni, éltedet kutatni,

S kérdezi, hogy mi volt réges-rég,

 

Akkor öleld át, és fogd meg a kezét!

Meséld neki, mi volt réges-rég.

Mesélj neki szépet, sok régi emléket,

Mondd el neki, mit meséltem én!

 

Õ veled lesz majd akkor réges-rég.

Átéli a sok régi mesét,

Átéli majd véled, sok régi meséket,

Átéli majd, ’mit meséltem én..

 

Ha majd olyan nagy lesz, mint amikor én

Néked mondtam sok régi mesém,

Megkérdi majd tõled, mondd! Milyen az élet,Mondd el neki, mit meséltem én!* * Azt kérdezi tõled, mondd! Milyen az élet,Akkor mondd el, mindegyik mesém!* 

Amíg mesélni tudsz, mindig van remény!

A remény hozta mindegyik mesém.

Mikor meséltem én néked, sok régi meséket,Újra-újra reménykedtem én!* * Mikor meséltem én néked, gyermeki meséket,Újra-újra rgyermek lettem én!* 

* azonos dallammal!


Hét csatában

Novák Ádámhoz

 

Sok minden történt

az ezer év alatt!

Sok mindent tanultunk

Az elmúlt évek alatt.

 

Sokan vívtak harcot

Ránk törõ ellenséggel,

Kiket tisztelünk

S övezünk dicsõséggel.

 

Nagy királyokat,

Dicsõ harcosokat,

Feltalálókat, s

Híres tudósokat.

Sportban bajnokokat

 

Kik mind egyformák voltak:

Bátrak, kitartóak,

Elszántak, s mind

A legjobbért dolgoztak.

 

A XX. Század elvette

Az ország kétharmadát,

De megmaradt egyharmad!

S tizenötmillió magyar!

 

S míg a sors zúdítja ránk

Pusztító nyilát,

E nép csak ontja, ontja,

Egyre csak ontja

Tudósát, bajnokát,

S a világnak adja

Tehetséges fiát.

 

Szent László

A Kunokat legyõzte!

Hunyadi sok csatában

A törököt megverte.

A tíz Nóbel díjas

E földnek szülötte!

Novák Ádám ez évben

A hét versenyt megnyerte!

 

Te! Novák Ádám!

E harctérre léptél,

Hát csatában gyõztél,

Hét versenyt megnyertél!

 

Úgy jöttél ide,

Mint ifjú gyermek!

De már benned lakott,

Kinek itt neveltek,

Szorgalmas, kitartó,

Nagyszerû embernek.

 

Köszönjük az érmeket,

Az elsõ helyezéseket,

Köszönjük, hogy így nyitod

Iskolánknak,

Ezt az évezredet!

 

Köszönd meg Te is!

Köszönd szüleidnek,

Köszönd meg nekik,

Hogy ilyennek neveltek.

 

Köszönd Istenednek,

Hogy Ilyennek teremtett!

 

Köszönd tanárodnak,

Hogy a jó talajt meglelte,

Hogy belé e nyeréshez

A jó magot vetette

 

 

Eger, 2001. Május 10.  



Évfordulós versek. Ima a kommunizmus áldozataiért.

'56

Sanyarú sorsa volt szegény Magyar Népnek,
Keserves napjait élte életének,
Vörös hatalom tette rá jármát,
Ten fia szolgálta idegen ármányát.
Elvették gyárait, földjeit, búzáját,
Elvették bányáit, ezüstjét, uránát,
Fiait kínozták, tiporták leányát!
Elvették a Magyar teljes szabadságát!
Elvették Istenét, buzgó Imádságát!
De a Magyart az Úr nem úgy teremtette,
Hogy életét másnak olcsón átengedje,
Hogy a szabadságát messzirõl szemlélje,
Hogy bilincset rakjon önmaga kezére!
Már-már a rab nép megszokta jármát,
De nem tudták betörni szabad ifjúságát,
A fiatal nemzedék szavát felemelte,
Az igát a néprõl hírtelen leverte.
A hódítók ellen fegyvert ragadott,
Tétlen nemzeteknek dicsõ példát adott!
Tankok, ágyúk ellen harcolt puszta kézzel,
Nem testi erõvel, de ifjú leleménnyel!
Az, hogy le nem gyõzik a Vörös Góliátot,
Az, hogy elbuknak majd,, az elõre látszott,
De épp ez teszi naggyá e hõs Ifjúságot,
Hogy merték elhagyni e földi világot!
Bátran nekimentek a kommunista falnak!
Mindenki tudta, hogy igaz ügyért halnak!
Példát mutattak e hazug világnak,
Hogy mindig vége lesz az örökös rabságnak.

Áldjon meg az Isten minden Magyar Embert,
Ki szabad hazáért emelt szót és fegyvert,
Kik vérüket adták szent áldozatra,
Õrizzük Nevüket hõsként magasztalva!

Füzesabony, 2002. október 23.

 


Magyar Krisztusok


Õk azok, akik hitüket megtartották,
harcukat megharcolták,
hazájukért életüket adták.

Õk azok, kiknek halálát nem hirdette harang,
Kiket feledtetni akart
A gyûlölet, a harag,
Kiket utolsó útjára nem kísért
a gyászolók menete,
S jeltelen sírban hamvad
A teteme.

Ti! Magyar Krisztusok!
Kiknek vérét kérte a gyalázat,
Lelketek töltse meg a hit és az alázat,
Buzgón kérjétek Urunkat, Atyánkat,
Mentse meg végre megtépett Hazánkat!

Mi Atyánk!
Ki a Mennyekben vagy
Szenteltessék meg
A Te Neved,
Jöjjön el a Te országod
Jöjjön el Hazámba
A Te országod!
Hozza el nekünk
A Szent Szabadságot!
Mert õk értünk haltak!
Értünk véreiket hullatták,
Kínhalálban életüket adták,
Síró árváikat, gyász özvegyeiket
prédául itt hagyták,


Szenvedéseikkel
a magyarok bûnét megváltották.

Adj nekik Uram örök nyugodalmat!
Lelküket emeld fel a mennybe!
Írd be nevüket
A Szentek könyvébe!
Az utolsó napon Uram,
Engedd õket Szent Fiad elébe!
Emlékezz meg tetteikrõl,
Ültesd Õket jobbod felõl.

Jöjjön el a Te országod Uram!
Fordítsd felénk fénylõ arcodat
Nyújtsd felénk védõ karodat
Adj nekünk békét és igazságot!
Adj Uram szeretetet és vigasságot,
Hogy kik értünk haltak, láthassák!
Eljött a Víg Esztendõ,
Eljött a Szent Világszabadság!

Ammen


Snekszer Károly

1999.

Az öreg katona
1.ének

A hagyomány él már
Úgy húsz évszázada,
Hogy él az ifjúban
Az Öreg katona.

Lelke szilaj!
Él még vitéz volta!
De, trombita szóra
Nem ül már lóra.

Ül hűvös árnyékban,
Emlékeit mondja,
Tűző naptól védi
Öregfa lombja.

Vagy ha még hideg van,
Kora tavasszal,
Ott az eresz alja, hol
A napfény már marasztal.

Körül veszi Őt
Szilaj gyerek sereg,
Hallgatja napestig,
Mit mesél az Öreg.

Meséli élénken
A régi sok diadalt,
Miként harcoltak,
S költöttek sok szép dalt.

Mesél a harcokról,
Szép messzi tájakról,
Mesél vitézségről,
Harci virtusokról,
És a hadifogság
Keserves kínjáról.

Aztán gyakorolnak,
Harci játékkal,
Trombita szóval,
Jó hamar lovakkal.

Lovaglás közben
Pontosan nyilazni,
Ellenség fejét
Vágtában levágni,

Dárdát elkerülni,
Fokossal sújtani,
Trombita szóra
Sebesen vágtatni,
Balra kanyarodni,
Visszafordulni,
Hátra nyilazni.

Tajtékzik a mező,
A gyerek seregtől,
Ifjak lelke lobog
A mesélő Öregtől.

Szilaj vágtájukat
Porfelhő jelzi,
Fegyverek csörgését
Messziről hallani

Az Öreg büszkén nézi
A Csapat mozgását,
Fecskerajhoz illő
Együttes rajzását.

Vezényel az Öreg
Trombita szóval,
Együtt tanul harcos
A tanuló lóval.

Látja hogyan érik
Csapattá a tömeg,
Mellkasa megfeszül,
Ifjan néz az Öreg.

Szilaj indulat fut
Végig a bőrén,
Mint mikor kölyök volt,
S lovon ült, csak szőrén.

Ifjú lendület
A szemében szikrázik,
Kövér verejtékcsepp
Sebhelyén cikázik.

Az Öreg Katona
Gyúrja a masszát,
Ne mondja senki,
Hogy nem veszik hasznát!

Így lesznek harcosok
A jövő tavaszra,
Így éli napjait
Az Öreg katona.

E hagyomány él már
Úgy húsz évszázada,
Így él az ifjúban
Az Öreg katona.

Az öreg katona
2. ének

Változott az Idő!
Harckocsi a fegyver,
És rakéta, s repülő!
Gépfegyver és vegyszer

Egy emberöltő alatt
Megváltozott minden,
De nem változhat soha
A katona szellem.

Az öreg katona
A fegyvert már nem bírja,
Nem is ismeri,
Rég elment nyugdíjba'.

Messziről jött
Ebbe a Hazába,
A székelyek között volt
Tanuló oskolája.
Húsz évig szolgált
Az egri laktanyába'.

Most az Ifjakat neveli,
Hogy legyen munkája,
Tanítja arra, mit rég nem tanítanak,
Hogy embernek kell lenni
A Jó katonának.

Rendre, fegyelemre,
A jó alakzatra.
A dalnak is legyen
Katonás hangzata.

Mit ifjú korában énekeltek,
Hazától távol a katonák,
Vagy menetelve városban, falun át,
Hol lányok, fiúk mind örültek,
Kik hallották, a katonák dalát,
S kiáltották, jönnek a katonák!

A szellem megmaradt!
A fiatal leventék
Szívesen hallgatnak
Régi történetet.
Az Öreg katonától
Katona életet.

A Lenkeis diákok köré ülnek,
Ő középre, hogy mind érezze,
Középről mint megannyi szál,
Erejét küldi az Ifjaknak,
Az Öreg Katona,
Mészáros P. Mihály.

Zúg a dal, s az Öreg,
Mint megannyi harsonát,
Hallgatja, a régit,
A Lenkeisek dalát.

Ül görbén, hisz az idő
Már lenyomja hátát,
Fejét oldalazva,
Az Ifjak dala
Kisimítja ráncát.

Mint Őszi szélben a felhő,
A dallam zúgva száll,
Mit tanított az Öreg katona
Mészáros P Mihály.

Ezredes Úr!
A növendék század
Mint ifjú nyárfaerdő
Ön előtt áll!
Kiket katonává nevelt,
Ön az Öreg katona,
Az Ezredes,
A hetvenhat éves
Mészáros P Mihály.

Eger, 1999. november.

 

2000. A magyar hősök emlékére millenium ünnepek jegyében



Az emlékmű előtt

A falu közepén,
Mindegy, melyiket mondom,
Kőszobor áll
Kívül a templomon.
A szobor egy katonát,
Vagy egy turul madárt
Tár elénk,
Vagy egy síró anyát,
Ki ölében tart egy haldokló katonát.

Emelték barátok,
Szülők, testvérek,
És apjuk sose látta
Hadiárva gyerekek,
És hogy ki ne hagyjam!
A hadiözvegyek.

Ők emelték, ki itthon maradtak,
Vagy kik hazatértek,
A messze elhunytaknak.

A kőszobor egy emlék!
Azokra emelték,
Akiknek nevét
Arra felvésték.

Apák, fiúk, testvérek,
Falunként úgy húszan,
Százan, ötszázan,
A történelem tudja,
Milliónál is több,
Ebben az országban.

Ők voltak azok, kiket
- Asszonyt, gyereket hátrahagyva -
Háborúba elvittek,
És onnan soha vissza nem tértek.

A szobron ott vannak
A bevésett nevek,
És a nevek mögött
Szerető emberek.

Ők azok, kik előbb hordák véredet!
Ők azok, kiknek hazatértét
Holtig várták a Hadiözvegyek.

Nekik emelte az ország az emlékműveket.
Nekik, kiket már senki sem emleget.
Ha róluk szólnak,
csak annyit mondanak,
Az odamaradtak.

Mióta elmentek, sokszor volt tél,
és sokszor kikelet.
A kőszobor ott áll az emberek helyett.

Múló idővel szürkülnek emlékek.
Barátaik már kihaltak,
Gyermekeik felnőttek,
Rég nem várják
Fényképről ismert apjukat.
Kiknek nem borítja virág
Őszi estén sírhantjukat.

Ha mész Itáliába!
És elhagyod az Alpokot,
Fejed jobbra, s hátra fordítod,
A kék hegyeket, fehér süvegben,
Ott láthatod.

Ott harcolt sok magyar,
Ott nyugszanak,
Immár békében - úgy hetvenezren.
Ápolja sírjukat a talján,
A volt ellenség, az idegen.
Isten nevében.

Magyar oda nem megy,
Hacsak nem történész,
Pedig ott a véred!
Imádkozz értük, ha arra mész!

Ha a térképre nézel, Ukrajnára,
Százezer magyar nyugszik a távolba'
Nevük fel van vésve
Itthon egy szoborra,
Valamelyik faluba'

Taskent mellett nagy harcok voltak
Huszonegyben az orosz
a hadifoglyokat,
a magyarokat küldte
Szembe' az angolnak.
Életükért kenyeret, s ruhát kaptak.
De mintegy negyven ezren
Nem nyűtték el ruhájukat.
Nem borítja virág,
Nem látott sírjukat.

Nevüket a műköves, vagy szobrász
Itthon felvéste az oszlopra
Valamelyik faluba'

A japán tenger mentén,
Távol-Keleten,
Az ember nem járta sűrű erdőben
Embercsontokat találtak szétszórtan,
Úgy négyszázat!
És aknákat, és puskákat.

A naplót is egy lőszeres dobozban,
Benne névsort, kik harcoltak ottan.
Köztük harminckettőt, kiknek viselője
Született Magyar Honban.

Az Ő nevük is felvésetett
Valamelyik oszlopra,
Valamelyik faluban.

A világ ötven országában
Nyugszik magyar katona!
Nincs minden név felvésve
Valamelyik oszlopra,
Valamelyik faluban!

Rájuk emlékezz Ember!
És az emlékű előtt
Szótlanul ne menj el!

Ha arra visz utad,
Kalapod emeld meg,
Vess egy keresztet!
Vagy hajtsd meg a fejed,

Ünnepnapokon
Állj meg egy percre,
Vagy csak egy negyedre,
Tiszteletre engedd le két kezed,
S az emlékmű előtt
Hajtsd meg a fejed!


Eger, 2000. március 18.